BOLDOG KARÁCSONYT! :)
| " De Kapitány! Karácsonykor senki ne legyen szomorú! - Ez így van, közlegény! Éppen ezért: mosolyog és vidám! Méghozzá azonnal!" A Madagaszkár pingvinjei c. film -Demora! Gyere, most már mennünk kell! –apa kiabált nekem a rét túlsó feléből. Gyönyörű időnk volt, az egész rét úszott a fényben, a vadvirágok illata mindent belepett, miközben én csak forogtam és forogtam körbe. Boldog voltam. Úgy igazán boldog. Amikor csak az a pillanat van, a következő még nincs, a előző nem számít… Aztán valaki hirtelen elkapott a derekamtól fogva… apa volt az. Szürke haját szinte aranyárba fonták a napsugarak. - Most megvagy kismadárkám – és felnevetett. Mindketten nevettünk. Apa és lánya. Ahogy a hajnal legelső sugara a bőrömhöz ért, már ébren voltam. Ébren és egyedül, újra a valóvilágban. De egy egészen apró, parányi pillanatig még nem tört össze az illúzió és úgy éreztem, mintha még minden rendben lenne. Mintha csak tegnap nevettünk volna apával azon a réten, pedig annak már lassan tíz éve… Hazugságok, apró füllentések. Ott vannak mindenhol, átszövik az egész életünket. Talán egyetlen egy nap sem telik el anélkül, hogy ne hazudnál valakinek… még akkor sem, ha teljesen magad vagy. A professzor nem várt aznapra vendégeket, bár a társas életével sem volt semmi gond. Facérnak ugyan az volt, de nők mindig akadtak az életében, hol rövidebb, hol hosszabb ideig. Barátai is bőven voltak, úgy pont az optimális mennyiségben - ez a mondat furcsán hangzik, de néha a túl sok rosszabb, mint a kevés. Kollégák, felsőbb éves egyetemi hallgatók, szomszédok. Sok ismerős arc, melyek kitöltöttek minden egyes napot. Ma azonban mégsem várt vendégeket. Reggel még úgy tervezte a napját, hogy elmegy dél körül Taylorhoz, a legígéretesebb tanítványához, és legalább négy órát tanulnak, hisz a lány mostanában annyira elfoglalt volt, hogy nem is tudtak találkozni már több napja. Talán nevetséges, de máris kezdte hiányolni őt, a buzgalmát, a kíváncsiságát, a lelkesedését… a szenvedélyét, s ahogy mohón issza minden egyes szavát. Ezt, hogy miért van, még önmagának sem tudta megmagyarázni. Valószínűleg csak az emberi hiúságának tetszett… vagy tényleg örült, hogy van valaki, aki ugyanolyan szenvedéllyel tud beszélni a történelemről, mint ő. Steel átvágott az előkerten, majd az autójába beülve próbálta összeszedni a gondolatait. Az ismeretlen lány... Demora... és az a könyv. Az írás. Először hazafele akarta venni az irányt, de már ő is tudta, mikor ráfordult az első útkereszteződésnél a háza felé tartó útra, hogy ilyen állapotban nincs értelme haza mennie. A gondolat, hogy talán az a lány az, befészkelte magát a tudatába és már nem tudott megnyugodni. Ennek most már muszáj volt utána járnia, mégpedig minél hamarabb. Azt a könyvet még egyetemi évei alatt forgatta. Utolsó éves volt és a könyvtárban kutatott mindenféle „kincs” után. Szerette ezzel tölteni az idejét, sőt, néha mással már nem is tudta, annyira megszállott volt. Napestig ott tanyázott és régi könyveket olvasott, elejtett történelmileg fontos morzsák után keresgélve. Így került az a könyv is a kezébe. Persze akkor nem látott benne többet, mint egy érdekes, ám valószínűleg teljesen alaptalan és téves írást. Sosem találkozott arra a szövegre utaló egyéb könyvekkel vagy írásokkal, semmivel sem, ami bármilyen formában is kapcsolóható lett volna hozzá, no, nem mintha különösebben utána akart volna akkor még járni. Vélhette volna már akkor is hatalmas ostobaságnak. És most is, egy vállrándítással el lehetett volna intézni, hogy ez csupán a véletlen és egy túl élénk képzelet teremtményének a furcsa találkozása. Hogy miért nem tett így? Talán a szenvedélye miatt nem. Sosem hitt benne, hogy amit akkor olvasott az valós lehet, ám most mégis a könyvtár felé tartott, a megengedett sebességnél jóval gyorsabban, miközben magában már a polcok közt járt azt a könyvet kereste… Taylor nem értette a professzor hirtelen távozását, sőt inkább elrohanását. Persze, vendégeket várt… De erről szólhatott volna akkor is, amikor megérkezett. Elfelejtette. Furcsa lett volna tőle. Apróságokról ugyan feledkezhet meg, de ez azért nem akkora apróság, még akkor sem, ha mondjuk érkezéskor nem tartotta fontosnak, hogy szóljon, később viszont belefeledkezett a tanulásba. A lány azonban rá kellett döbbenjen, hogy inkább csalódott és kíváncsi volt, mint értetlen. Remélte, hogy tovább marad majd a professzor. Alig maradt ki pár nap a tanulásból, de máris úgy érezte, hogy elhanyagolja azt. Pedig nem volt tanulásmániás, vagy stréber. Egyszerűen csak gyermekkori álma volt, hogy egyszer még híres régész váljon belőle, és ezért az álmáért hajlandó volt bármit megtenni, és bármennyit is küzdeni. És miért volt kíváncsi? Ez talán magyarázatot sem vár a professzor távozása után. Miután a könyveit felvitte, visszament a konyhába, ahol Demora ebédet készített éppen. Eddig észre sem vette, hogy éhes. Először a tanulás kötötte le, majd a professzor elrohanása, és a viselkedése. - Hé, te vendég vagy, aki mellesleg nincs a legjobb passzban, úgyhogy menj vissza piheni, és ezt hagyd csak rám – szólalt meg. - Nem, nem. Ehhez most ragaszkodom. Ideje valamit csinálnom is, nem csak aludnom. Ha már befogadtál ez a legkevesebb. Van már elég erőm ehhez –mondta az szürke hajú lány és folytatta tovább a zöldségek felaprítását. - Rendben, de segítek. Taylor egy kést vett el, majd ő is neki látott az aprításnak. Közben néha rápillantott a mellette dolgozó lányra. A haja most be volt kötve így láthatta az arcát. Demorán nem látszott semmi furcsa, mintha tökéletesen csakis az aprításra koncentrálna. És ez volt a fura, ami Taylornak is feltűnt. Mindketten tisztában voltak vele, hogy egyikük figyelmét sem kerülte el a professzor furcsa viselkedése, amikor meglátta a lányt. Sem az, hogy tulajdonképpen azután távozott igen sürgősen… „Hol van?!” Steel egyre indulatosabban és kétségbeesetten kereste a könyvet. Tisztán emlékezett rá, hogy annak idején, hol volt a helye, és azóta nem rendezték át a könyvtárat, hiába esett át akár egy felújításon is. Vagyis itt kellene lennie, de most mégsem találja. Magában morgolódva, szapora léptekkel tartott visszafelé, hogy Mr. Cromer, a régi könyvtáros segítségét kérje. Mr. Cromer idős, őszes hajú úr volt. A háta már meghajlott, egy régi cseresznye bottal járt, órán szemüveget viselt. Ez a kedves öregúr már a kilencvenhez közelebb állt, mint a nyolcvanhoz, ám am még mindig fejből emlékszik a könyvtár több ezer könyvére és hogy hol is kellene keresni őket. Már jó pár éve nyugdíjas, de mindenki szívesen látja itt, ha bejár látogatóba, vagy épp segíteni. Azt is mondhatnánk, hogy a családja mellett neki a könyvtár volt a második élete. Mikor Steel még egyetemistaként jött a városba, Mr. Cromer már nyugdíjas volt, ám mégis többet segített neki, mint a főállású könyvtáros. - Mr. Cromer, jó napot! –Steel végre megtalálta őt, a régi nagy klasszikusok közt. - Áh, Steel! Milyen kedves meglepetés. Miben segíthetek ma? Legalább másfél hete, hogy nem láttam errefelé. Illik így elhanyagolni a jó öreg barátainkat? - Elnézést kell kérnem Mr. Cromer, de igazán nem állt szándékomban, azonban most nagy szükségem lenne önre. Egy könyvet keresek, amivel már találkoztam itt a könyvtárban, a címe Cur an sàs. - Oh, sajnálom Steel. Az a könyv már nincs a könyvtár tulajdonában, pedig igazi ritkaság volt! Micsoda különleges könyv is volt! Szerintem egy igazi felbecsülhetetlen kincs, a maga módján, ám ezt úgy hiszem más is észrevette ugyanis a könyvtár már három éve elajándékozta. - Elajándékozta? - Igen, tudja, mikor négy éve felújították a könyvtárat, és rengeteg új könyvet is kapott, akkor a kedves adományozó, aki az egészet támogatta nem kért semmi mást cserébe csak két könyvet. És ez volt az egyik. Ha engem kérdez Steel, én már akkor is felettébb furcsának tartottam ez a kívánságot. - Igen, ez valóban az. És esetleg meg tudná mondani, hogy hívták a kedves adományozót? - Mr. Gibson. Gideon Gibson. Azt hiszem, hogy Flagstaff-ben lakik. De mindjárt meg is keresem pontosan a címét. - Köszönöm. Tehát Flagstaff, Arizonában. Miután Steel megkapta a pontos címet, szinte azonnal repülőjegyet foglaltatott. Felhívott pár embert, akinek szólnia kellett az elutazásáról, többek közt Taylort is, hogy nem tud órákat tartani az elkövetkező pár napban. A lány hangja határozottan csalódott volt a telefonban, de Steel azzal nyugtatta, hogy tényleg csap pár nap kihagyásról van szó. Legalábbis, ő úgy hitte, hogy csak pár napról lesz szó… Arizonában meleg, fülledt levegő fogadta. Ha már választania kellett volna a sivatag és dzsungel közt, akkor már inkább az utóbbi. Persze nem volt a teljes Arizona sivatag. És ezzel ő is tisztában volt, de amikor a bérelt autóval már Flagstaff vezetett, azon gondolkodott, hogy ha valakinek megvan rá az anyagi lehetősége, hogy elköltözzön, akkor mégis minek marad egy olyan városban, ahol még fű sincs igazán, csak valami elszáradt sárga csomó itt-ott. A város hangulata határozottan nyomasztotta Steelt, nem volt hozzászokva az ilyenfajta kopársághoz. A kíváncsisága és izgatottsága, hogy vajon megengedi-e neki Mr. Gibson, akivel még soha életében nem találkozott és alig tud róla valami csekélységet, és ez fordítva még ennyire sem áll fenn, hogy megnézhesse azt a könyvet, amiért hajlandó volt azonnal átrepülni szinte az egész kontinenst, azonban sikeresen elterelte folyvást a gondolatait a környezetről. Egy motelben vett ki szobát, majd miután lezuhanyozott és magához vette pár könyvét, amik a régi írásjelekről, írásokról szóltak, mivel emlékezett rá, hogy a történet csak egy részét értette, tekintve, hogy több régi, kihalt nyelven íródott, a gall mellett, beugrott még enni egy szemközti büfébe, majd elindult megkeresni a kapott címet. Talán meg kellett volna lepődjön, hogy Mr. Gibson háza egész a város szélén állt, még épp csak, hogy a városhoz tartozott, de ez már szinte várható volt… Leparkolt hát a magas kerítés elé, ami abszolút nem megszokott módon szinte teljesen elzárta a telket a külvilágtól, ha nem teljesen, a maga tömör és két méter magas átláthatatlanságával… Bentről kutyaugatások hallatszottak ki és semmi jele nem volt egy kaputelefonnak, vagy bármi másnak amivel Steel bebocsátást kérhetett volna. Nem volt más hátra, minthogy egyszerűen benyisson. És az emberek amilyen meggondolatlanok, tudhatjuk, hogy ő ezt meg is tette… |
