Negyedik rész

-Baron! Figyelj rám! Te nem ismered őt! – folyton ez ment, csak veszekedtünk miatta. Már a halála előtt elvette tőlem a az öcsémet. Hiába figyelmeztettem, mindig is önfejű volt. De sosem bocsájtom meg magamnak, hogy az utolsó beszélgetésünk is veszekedésbe torkollott. Bár én is meghaltam volna akkor. De nem, kellett nekem Merlinhez csatlakozni, és bolondul a hosszú élet mellett dönteni. De lassan én is elérem a célom, és akkor majd…

Demora felkapta a fejét és ilyedtnek tűnt.
- Elnézést. – felállt a családi asztal mellől és kiment az étkezőből. Nem tulajdonítottak túl nagy jelentőséget neki, mindenki arra gondolt, hogy a mosdóba ment ki. Néhány perc múlva a lány vissza is tért, és nyugodtan folytatta az evést.

Dr. Steel két kézzel nyitotta ki a nehéz fémkaput ami után elöntötte a köd. „Köd? Itt?” Csend volt, a kutyaugatás megszűnt, és a köd miatt nem látott semmit. Majd kigyúlt néhány lámpa, egy utat jelezve. Dr. Steel elindult a lámpák fényét követve, majd néhány méter után becsapódott mögötte a súlyos fémkapu. „Kutya legyek, ha valaki nem szórakozik velem…” Ahogy haladt előre egyre több lámpa gyúlt ki, amit elhagyott azok viszont sorjára aludtak ki. Többször is érezte, hogy valami elsuhan mellette, de egyszer sem látott semmit. Ráfogta a furcsa ködre. Néhány perc múlva az utolsó lámpa is kigyúlt, megvilágítva egy bejárati ajtót . Dr. Steel megtörölte a cipőjét, majd kopogni akart, de mikor odaért volna a keze az ajtóhoz, a kilincs kattant és az ajtó nyílt. Egy üres, márványköves előtérrel találta szembe magát, önmagával szemben pedig, egy hosszú lépcsősor tetején egy magas, vékony, elegánsan öltözött szürke hajú férfi tekintetében ütközött meg a szeme.
- Üdvözlöm. – a férfi nem tűnt annyira idősnek, amennyinek mesélték neki. Egy nagyjából hatvan éves úrra gondolt, a könyvtáros szavai egy idősebb úr képét vetítették eléje, de ez a férfi nem lehetett több harmincnál.
- Elvehetem a kabátját, uram?- az ajtó mögött egy szintén nagyon fiatal, fekete hajú komornyik állt. Ő kérte Steel kabátját, amelytől még itt, a kánikula igazi otthonában sem vált meg.
- Nem, köszönöm. Jó így. – Visszapillantott a lépcsősor tetején álló férfira, aki még mindig ugyan olyan pózban állt. – Üdvözlöm. Elnézését kérem, hogy csak így megzavarom.
- Elnézve. Miben segíthetek? – kellemesen csengett a hangja, tökéletesen illett a külsejéhez. Steel már majdnem gyönyörűnek látta őt, mintha egy meséből megidézett herceg lett volna. Ebbe a furcsa gondolatba bele is borzongott. Miért gondol egy férfit gyönyörűnek? Ilyesztő gondolat.
- Egy könyvet keresek. Azt mondták itt megtalálom, máshol sehol nem találtam meg.
A férfi pupillái egy pillanatra összébb rezzentek, majd fejét balra döntötte és néhány pillanatig mélyen Steel szemébe nézett. A professzor torka összeszorult.
- Kövessen. – az férfi visszaemelte a fejét és közben egész testével balra fordult, viszont szemét egy pillanatra sem vette le Dr. Steel-ről. Steel még egy pillantást vetett a komornyikra, aki ugyanúgy, lehajtott fejjel állt mellette és meg sem szólalt, majd elindult a lépcsősor felé. Mikor felért, csak akkor látta, hogy a férfi magasabb mint hitte. Talán egy egész fejjel is magasabb volt nála. A szemei pedig, mint minden rajta, csodaszépnek tűntek, bár szürkék középszürkék voltak. Steel valamiért még ezt is szépnek látta. Egyre furcsábban érezte magát ezek miatt a gondolatok miatt. És a férfi is egyre furcsábbnak tűnt neki.
- Erre. – majd a ház ura elindult. Steel csak most tudta jobban szemügyre venni. Nem volt túl rövid haja, a tarkójáig érhetett és tépett volt, mindenhol egyforma, tehát nem egyenesen hullottak alá a szürke tincsek, követte a divatot. Fehér összeállítást viselt. A felsőnek, ami egy rövid, csípőn kicsit lennebb érő kabát volt, nyaka tökéletesen ráállt viselője nyakára. Vörös fodrokban végződött ez a nyakrész, mint a kabát ujjai is. A kabát nyakát egy fekete színű, vörös kövekkel díszített bross tartotta össze, tovább fekete, rózsa formájú gombok tartották össze, ugyanilyenek voltak a mandzsettagombok is. A nadrág is tökéletesen állt rajta, se túl bő, se túl szűk, kabátja éppen eltakarta ennek a „tökéletes” nadrágnak a gombját. Koromfekete cipőt viselt, egyetlen karcolás nélküli lakknak tűnő cipőt. Kiegészítőit Steel kicsit furcsának tartotta egy ennyi idős férfi számára. Öt darab fülbevaló díszítette. A jobb fülében volt három: egy hosszabb, fekete, szintén vörös kövekkel díszített, egészen fent, a porcban, lent egy vörös kő, alatta egy fekete kereszt. Bal fülében, alól a vörös kő párja, fent, a porcban egy egyszerű, ezüst, valamivel rövidebb fülbevaló díszelgett, mint a másik fülében. Egy gyűrű is volt a jobb kezén, a gyűrűs ujján, egy ezüst színű, nem túl vastag gyűrű, amit furcsa betűk díszítettek. Ezt a gyűrűt már csak akkor vette észre, amikor megálltak és a férfi jobb kezével egy ajtó felé intett.
- Tessék. Itt van a könyvtár. Ha valami gond van, csak szóljon. – majd rácsukta az ajtót a könyvrengetegben gyönyörködő Steelre. Az ajtó csattant, a fény kihunyt.

- Taylor! Taylor! Hé, kislány!
- Mi? Mi lett? –Taylort Pixie rántotta ki a bambulásból.
- Mi van veled? Nem is figyelsz… -Pixie nem állhatta ha nem figyeltek rá, nem bírta ki, hogy ne terelje vissza magára a figyelmet. Végülis rockszrár akart lenni, mint az apja.
- Ne haragudj, csak elgondolkodtam. Tudod, a régésztanárom, Dr. Steel egy hete ment el. Azt mondta, hogy egy-két nap és hazaér. De még semmi. Remélem nem lett semmi baja.
- Ugyan már, ne idegeskedj! Biztos sok a dolga, vagy csak baj van a géppel. Majd csak ad hírt magáról.
A két lány időközben megérkezett Taylorék házához. Bementek és csatlakoztak a többiekhez. Mariah, Hannah és Demora Taylor szobájában várták, míg barátnőik visszajönnek a közértből.
- Na? Minden megvan?
- Igen. Egy vanília-fagyi csokiöntettel Mariah-nak, egy málna Hannah-nak, egy kakaós Demora-nak és nekünk egy-egy kávés. Ja és itt vannak a csipszek is.
- Na és mit nézünk? – a lányok egy délutáni mozizásra gyűltek össze. Nagyon meleg volt, ezért inkább a hűvösben maradtak délutánra.
- Taylor, majd’ elfelejtettem. Ez neked jött. – majd Demora átnyújott neki egy borítékot. Azt nem írta, hogy honnan jött,csak azt, hogy Taylor a címzett. Egy fehér boríték volt, vörös színű bélyeggel. Olyan volt mint a spanyol viasz. A boríték egy vörös papírt tartalmazott, fekete tintával rajta a betűk.
- Na? Mi az? – Mariahnak feltűnt a pecsét és a borítékot forgatta a kezében.
- Dr. Steel küldte. Azt írja, hogy jól van, csak egy ideig még nem fog haza jönni mert talált valami érdekességet és meg akarja jobban nézni.
- Mondtam, hogy ne idegeskedj! Na gyerünk, induljon a film. – majd Pixie elindította a DVD-lejátszót.
Taylor megnyugodott, de akkor még nem tudta, mi a teljes igazság.

Harmadik rész

BOLDOG KARÁCSONYT! :)

" De Kapitány! Karácsonykor senki ne legyen szomorú! - Ez így van, közlegény! Éppen ezért: mosolyog és vidám! Méghozzá azonnal!" A Madagaszkár pingvinjei c. film -Demora! Gyere, most már mennünk kell! –apa kiabált nekem a rét túlsó feléből. Gyönyörű időnk volt, az egész rét úszott a fényben, a vadvirágok illata mindent belepett, miközben én csak forogtam és forogtam körbe. Boldog voltam. Úgy igazán boldog. Amikor csak az a pillanat van, a következő még nincs, a előző nem számít… Aztán valaki hirtelen elkapott a derekamtól fogva… apa volt az. Szürke haját szinte aranyárba fonták a napsugarak. - Most megvagy kismadárkám – és felnevetett. Mindketten nevettünk. Apa és lánya. Ahogy a hajnal legelső sugara a bőrömhöz ért, már ébren voltam.  Ébren és egyedül, újra a valóvilágban. De egy egészen apró, parányi pillanatig még nem tört össze az illúzió és úgy éreztem, mintha még minden rendben lenne. Mintha csak tegnap nevettünk volna apával azon a réten, pedig annak már lassan tíz éve… Hazugságok, apró füllentések. Ott vannak mindenhol, átszövik az egész életünket. Talán egyetlen egy nap sem telik el anélkül, hogy ne hazudnál valakinek… még akkor sem, ha teljesen magad vagy. A professzor nem várt aznapra vendégeket, bár a társas életével sem volt semmi gond. Facérnak ugyan az volt, de nők mindig akadtak az életében, hol rövidebb, hol hosszabb ideig.  Barátai is bőven voltak, úgy pont az optimális mennyiségben - ez a mondat furcsán hangzik, de néha a túl sok rosszabb, mint a kevés. Kollégák, felsőbb éves egyetemi hallgatók, szomszédok. Sok ismerős arc, melyek kitöltöttek minden egyes napot.  Ma azonban mégsem várt vendégeket. Reggel még úgy tervezte a napját, hogy elmegy dél körül Taylorhoz, a legígéretesebb tanítványához, és legalább négy órát tanulnak, hisz a lány mostanában annyira elfoglalt volt, hogy nem is tudtak találkozni már több napja. Talán nevetséges, de máris kezdte hiányolni őt, a buzgalmát, a kíváncsiságát, a lelkesedését… a szenvedélyét, s ahogy mohón issza minden egyes szavát. Ezt, hogy miért van, még önmagának sem tudta megmagyarázni. Valószínűleg csak az emberi hiúságának tetszett… vagy tényleg örült, hogy van valaki, aki ugyanolyan szenvedéllyel tud beszélni a történelemről, mint ő. Steel átvágott az előkerten, majd az autójába beülve próbálta összeszedni a gondolatait. Az ismeretlen lány... Demora... és az a könyv. Az írás. Először hazafele akarta venni az irányt, de már ő is tudta, mikor ráfordult az első útkereszteződésnél a háza felé tartó útra, hogy ilyen állapotban nincs értelme haza mennie. A gondolat, hogy talán az a lány az, befészkelte magát a tudatába és már nem tudott megnyugodni. Ennek most már muszáj volt utána járnia, mégpedig minél hamarabb. Azt a könyvet még egyetemi évei alatt forgatta. Utolsó éves volt és a könyvtárban kutatott mindenféle „kincs” után. Szerette ezzel tölteni az idejét, sőt, néha mással már nem is tudta, annyira megszállott volt.  Napestig ott tanyázott és régi könyveket olvasott, elejtett történelmileg fontos morzsák után keresgélve. Így került az a könyv is a kezébe. Persze akkor nem látott benne többet, mint egy érdekes, ám valószínűleg teljesen alaptalan és téves írást. Sosem találkozott arra a szövegre utaló egyéb könyvekkel vagy írásokkal, semmivel sem, ami bármilyen formában is kapcsolóható lett volna hozzá, no, nem mintha különösebben utána akart volna akkor még járni. Vélhette volna már akkor is hatalmas ostobaságnak. És most is, egy vállrándítással el lehetett volna intézni, hogy ez csupán a véletlen és egy túl élénk képzelet teremtményének a furcsa találkozása. Hogy miért nem tett így? Talán a szenvedélye miatt nem. Sosem hitt benne, hogy amit akkor olvasott az valós lehet, ám most mégis a könyvtár felé tartott, a megengedett sebességnél jóval gyorsabban, miközben magában már a polcok közt járt azt a könyvet kereste… Taylor nem értette a professzor hirtelen távozását, sőt inkább elrohanását. Persze, vendégeket várt… De erről szólhatott volna akkor is, amikor megérkezett. Elfelejtette. Furcsa lett volna tőle. Apróságokról ugyan feledkezhet meg, de ez azért nem akkora apróság, még akkor sem, ha mondjuk érkezéskor nem tartotta fontosnak, hogy szóljon, később viszont belefeledkezett a tanulásba. A lány azonban rá kellett döbbenjen, hogy inkább csalódott és kíváncsi volt, mint értetlen. Remélte, hogy tovább marad majd a professzor. Alig maradt ki pár nap a tanulásból, de máris úgy érezte, hogy elhanyagolja azt. Pedig nem volt tanulásmániás, vagy stréber. Egyszerűen csak gyermekkori álma volt, hogy egyszer még híres régész váljon belőle, és ezért az álmáért hajlandó volt bármit megtenni, és bármennyit is küzdeni. És miért volt kíváncsi? Ez talán magyarázatot sem vár a professzor távozása után. Miután a könyveit felvitte, visszament a konyhába, ahol Demora ebédet készített éppen. Eddig észre sem vette, hogy éhes. Először a tanulás kötötte le, majd a professzor elrohanása, és a viselkedése. -       Hé, te vendég vagy, aki mellesleg nincs a legjobb passzban, úgyhogy menj vissza piheni, és ezt hagyd csak rám – szólalt meg. -       Nem, nem. Ehhez most ragaszkodom. Ideje valamit csinálnom is, nem csak aludnom. Ha már befogadtál ez a legkevesebb. Van már elég erőm ehhez –mondta az szürke hajú lány és folytatta tovább a zöldségek felaprítását. -       Rendben, de segítek. Taylor egy kést vett el, majd ő is neki látott az aprításnak. Közben néha rápillantott a mellette dolgozó lányra. A haja most be volt kötve így láthatta az arcát. Demorán nem látszott semmi furcsa, mintha tökéletesen csakis az aprításra koncentrálna. És ez volt a fura, ami Taylornak is feltűnt. Mindketten tisztában voltak vele, hogy egyikük figyelmét sem kerülte el a professzor furcsa viselkedése, amikor meglátta a lányt. Sem az, hogy tulajdonképpen azután távozott igen sürgősen… „Hol van?!” Steel egyre indulatosabban és kétségbeesetten kereste a könyvet. Tisztán emlékezett rá, hogy annak idején, hol volt a helye, és azóta nem rendezték át a könyvtárat, hiába esett át akár egy felújításon is. Vagyis itt kellene lennie, de most mégsem találja. Magában morgolódva, szapora léptekkel tartott visszafelé, hogy Mr. Cromer, a régi könyvtáros segítségét kérje. Mr. Cromer idős, őszes hajú úr volt. A háta már meghajlott, egy régi cseresznye bottal járt, órán szemüveget viselt. Ez a kedves öregúr már a kilencvenhez közelebb állt, mint a nyolcvanhoz, ám am még mindig fejből emlékszik a könyvtár több ezer könyvére és hogy hol is kellene keresni őket. Már jó pár éve nyugdíjas, de mindenki szívesen látja itt, ha bejár látogatóba, vagy épp segíteni. Azt is mondhatnánk, hogy a családja mellett neki a könyvtár volt a második élete. Mikor Steel még egyetemistaként jött a városba, Mr. Cromer már nyugdíjas volt, ám mégis többet segített neki, mint a főállású könyvtáros. -       Mr. Cromer, jó napot! –Steel végre megtalálta őt, a régi nagy klasszikusok közt. -       Áh, Steel! Milyen kedves meglepetés. Miben segíthetek ma? Legalább másfél hete, hogy nem láttam errefelé. Illik így elhanyagolni a jó öreg barátainkat? -       Elnézést kell kérnem Mr. Cromer, de igazán nem állt szándékomban, azonban most nagy szükségem lenne önre. Egy könyvet keresek, amivel már találkoztam itt a könyvtárban, a címe Cur an sàs. -       Oh, sajnálom Steel. Az a könyv már nincs a könyvtár tulajdonában, pedig igazi ritkaság volt! Micsoda különleges könyv is volt! Szerintem egy igazi felbecsülhetetlen kincs, a maga módján, ám ezt úgy hiszem más is észrevette ugyanis a könyvtár már három éve elajándékozta. -       Elajándékozta? -       Igen, tudja, mikor négy éve felújították a könyvtárat, és rengeteg új könyvet is kapott, akkor a kedves adományozó, aki az egészet támogatta nem kért semmi mást cserébe csak két könyvet. És ez volt az egyik. Ha engem kérdez Steel, én már akkor is felettébb furcsának tartottam ez a kívánságot. -       Igen, ez valóban az. És esetleg meg tudná mondani, hogy hívták a kedves adományozót? -       Mr. Gibson. Gideon Gibson. Azt hiszem, hogy Flagstaff-ben lakik. De mindjárt meg is keresem pontosan a címét. -       Köszönöm. Tehát Flagstaff, Arizonában. Miután Steel megkapta a pontos címet, szinte azonnal repülőjegyet foglaltatott. Felhívott pár embert, akinek szólnia kellett az elutazásáról, többek közt Taylort is, hogy nem tud órákat tartani az elkövetkező pár napban. A lány hangja határozottan csalódott volt a telefonban, de Steel azzal nyugtatta, hogy tényleg csap pár nap kihagyásról van szó. Legalábbis, ő úgy hitte, hogy csak pár napról lesz szó… Arizonában meleg, fülledt levegő fogadta. Ha már választania kellett volna a sivatag és dzsungel közt, akkor már inkább az utóbbi. Persze nem volt a teljes Arizona sivatag. És ezzel ő is tisztában volt, de amikor a bérelt autóval már Flagstaff vezetett, azon gondolkodott, hogy ha valakinek megvan rá az anyagi lehetősége, hogy elköltözzön, akkor mégis minek marad egy olyan városban, ahol még fű sincs igazán, csak valami elszáradt sárga csomó itt-ott. A város hangulata határozottan nyomasztotta Steelt, nem volt hozzászokva az ilyenfajta kopársághoz. A kíváncsisága és izgatottsága, hogy vajon megengedi-e neki Mr. Gibson, akivel még soha életében nem találkozott és alig tud róla valami csekélységet, és ez fordítva még ennyire sem áll fenn, hogy megnézhesse azt a könyvet, amiért hajlandó volt azonnal átrepülni szinte az egész kontinenst, azonban sikeresen elterelte folyvást a gondolatait a környezetről. Egy motelben vett ki szobát, majd miután lezuhanyozott és magához vette pár könyvét, amik a régi írásjelekről, írásokról szóltak, mivel emlékezett rá, hogy a történet csak egy részét értette, tekintve, hogy több régi, kihalt nyelven íródott, a gall mellett, beugrott még enni egy szemközti büfébe, majd elindult megkeresni a kapott címet. Talán meg kellett volna lepődjön, hogy Mr. Gibson háza egész a város szélén állt, még épp csak, hogy a városhoz tartozott, de ez már szinte várható volt… Leparkolt hát a magas kerítés elé, ami abszolút nem megszokott módon szinte teljesen elzárta a telket a külvilágtól, ha nem teljesen, a maga tömör és két méter magas átláthatatlanságával… Bentről kutyaugatások hallatszottak ki és semmi jele nem volt egy kaputelefonnak, vagy bármi másnak amivel Steel bebocsátást kérhetett volna. Nem volt más hátra, minthogy egyszerűen benyisson. És az emberek amilyen meggondolatlanok, tudhatjuk, hogy ő ezt meg is tette…

Második rész

Azt hiszi, én voltam. Nem hibáztatom, de téved. Hektor volt, csak sajnos ő ezt nem tudja. És azt sem tudja, hogy ki vagyok. De az ő hibája, hogy az öcsém meghalt, és ezt nem bocsájtom meg. Tisztában volt az erejével, de nem volt annyira hajlandó, hogy szenvedjen azért, hogy valaki életét megmentse. Bűntudata sem volt, csak azután, hogy Baron meghalt. De nem állhatok bosszút, most nem. Segítenem kell. Ez a küldetésem.

Gomolygott a köd, mintha élt volna. Suttogás hallatszott, rémisztő suttogás. Egy árnyék suhant el többször is a ködben. Aztán hihetetlen gyorsasággal egy szürke alak, lábmozdulat nélkül közeledett, majd fél méterre tőle megállt. Némán, mozdulatlanul állt néhány másodpercig, majd hirtelen felnézett, és ekkor meglátta, hogy hiányzik a szeme. És Taylor felriadt. Demora volt a szürke alak az álmából. Szétnézett a szobában. A kanapén feküdt, tegnap este biztosan belealudt a beszélgetésbe. Demora ott feküdt az ágyon, tőle jobbra és nyugodtan aludt. Igen, az a bizonyos ismeretlen lány volt Demora. Előző este ismerkedtek vele. Úgy tűnt amnéziája van. Csak azt tudta, hogy a neve Demora, és hogy nagyjából 20 éves. Vezetéknevéről fogalma sem volt, hogy hogyan került oda, és hogyan, szintén nem tudta. A képen lévő férfiről sem tudta, hogy ki ő, de saját írását felismerte.
Taylor kinézett az ablakon. Köd volt.
- Még mindig? Mikor tűnik már el ez a köd?- második napja, hogy köd van, és nem oszlik. Demora ezalatt a két nap alatt nagyjából öt órát volt fenn, amíg evett valamit, és az előző este, mikor beszélgettek és ismerkedtek.
Taylor feltápászkodott az ágyból és kiment a szobából. A lányok este hazamentek, nem volt sem az édesanyja, sem az édesapja otthon, a húga kirándulni volt.
-Hány óra? - 10 óra el volt múlva. Még sosem aludt ilyen sokat. Főleg nem nyáron. Mindig korán kelt, és többnyire 12-kor már a professzorral tanult. De most, második napja, hogy nem ment a könyvtárba.
Tárcsázta a professzort. Kicsöngött. De senki nem vette fel. Újra próbálkozott.
- Halo?
- Halo. Jó napot Dr. Steel! Sajnos ma nem tudok elmenni itthonról, de ha ön be tudna jönni , hozzánk, annak nagyon örülnék. - Taylornak nagyon fontos volt a tanulás.
- Rendben van, Taylor! 12-kor találkozunk!
- Köszönöm! - Dr. Steel nagyon megértő volt és nagyon lelkes. Örült, hogy akadt egy olyan tanítványa, aki nyáron is szívesen tanul és kijár vele ásatásokra. Taylor pedig nagyon elszánt volt, egész kiskora óta erre az egyetemre készült és rendkívül boldog volt, hogy pont egy olyan tanár tanítja, aki nyáron is hajlandó foglalkozni vele.
Taylor lezuhanyzott, majd hajat mosott felöltözött, előszedte a könyveit és kávét főzött.Közben azon tűnődött, hogy mit jelenthet az álma. Nem szoktak rémálmai lenni, de ez a mostani nagyon megijesztette. Próbálta megnyugtatni magát, hogy csak azért álmodott Demoraról, mert nem tud semmit róla, és ez elég nyugtalanító, ahogy annak a körülményei is, ahogyan megtalálták őt a hegy lábánál.
Megszólalt a csengő. Taylor letette a süteményes tálat az asztalra, majd indult ajtót nyitni. Egy kis résen belesett Demorahoz, aki még mindig aludt, majd ajtót nyitott.
- Jó napot!
- Szervusz, Taylor!
- Köszönöm, hogy eljött.
- Nagyon szívesen. Örülök, hogy folytathatjuk a tanulást. Van egy kis problémám. Otthon felejtettem a könyvemet.
- Majd megosztjuk az enyémet.
- Rendben van.
Ezalatt Dr. Steel levette a cipőjét és a kabátját. Sokszor hordott nyáron is kabátot. Főleg ilyen ködös időben. Ő így érezte jól magát.
- Hol van az a bizonyos titokzatos lány? - már bent voltak a konyhában és Dr. Steel épp' a könyveit szedte elő a táskájából. Hosszú fülű, kopott olivazöld válltáskája volt, amit mindig magéval hordott.
- Alszik. - Taylor leült és kinyitotta a könyvét.
- Még ilyenkor is? Már dél van.
- Igen, már második napja, hogy majdnem egész nap alszik.
- Megtudtatok valamit róla?
- Nem, még csak a nevére emlékszik, meg hogy nagyjából hány éves. Ennél többet nem tudunk.
- Biztosan nagyon aggodnak miatta valahol.
- Mi is erre gondoltunk. De Hannah édesapja szerint, míg ki nem piheni magát, addig nem vihetjük be Los Angeles-be, túl hosszú lenne neki az út. Innen pedig nem tehetünk semmit, a rendőrségnek nincs meg minden eszköze ahhoz, hogy kiderítse, ki ez a lány és honnan jött.
Nekifogtak hát olvasni és jegyzetelni. Egyiptomról tanultak, vagyis az ott végzett ásatások egy részét nézték át. Dr. Steel a módszerekről és a folyamatokról beszélt, Taylor pedig elmerült a szavaiban, a képekben és különböző leírásokban.
- Egy hét múlva el kell utazzak Egyiptomba, egy ásatásra. Mindenhonnan hívtak régészeket. Remélem megéri. - váratlanul megtörte a csendet Dr. Steel.
- Mit találtak?
- Nem tudom. Valami titkos dolog. Egyelőre. Lenne kedved velem jönni?
- De nem azt mondta, hogy titkos? - Taylor szívesen rávágta volna, hogy igen, de ha titkos dologról volt szó, akkor tudta jól, hogy nem mehet.
- Hát...-a professzor elővett egy levelet és belenézett. - ...úgy tűnik tényleg nem vihetek magammal senkit. Pedig nagy segítség lennél.
- Ugyan, nem vagyok én sehol még. Nem tudok annyit, hogy a segítségére legyek egy ilyen fontos ásatáson.
- Tudd meg, hogy szerintem akár a végzős diákokkal is versenyezhetnél. Sokkal többször voltál terepen, és sokkal több könyvet olvastál el. - Dr. Steel a legjobb tanítványának tartotta Taylort, és komolyan gondolta amit mondott. És akár elhitte Taylor, akár nem, a tanárnak igaza volt. Sok végzős diáktársa nem volt olyan szinten, mint ő. Főleg terepen volt nagy előnye velük szemben, hiszen egy tanévben nagyjából alkalommal mennek a diákok terepre, azt is többnyire csak a legközelebbi helyekre, Taylor pedig egy éve járt erre az egyetemre, de már több mint 10 alkalommal járt ásatáson, hála a professzornak.
- Köszönöm, de nem hiszem, hogy igaza lenne. - Taylor elpirult, nem gondolta, hogy Dr. Steel tényleg ennyire jónak találja. Ő úgy érezte, hogy még nem tud semmit és többet kéne tanulnia.
Ajtónyitódás hallatszott. Mindketten az előszoba fele fordították a fejüket. Néhány másodperc múlva a konyhaajtóban megjelent Demora.
- Szia! - Taylor mosolyogva köszönt, örült, hogy Demora magához tért.
- Üdv. - csendesen szólalt meg az őszhajú lány. Fáradtnak tűnt és zavartnak.
Dr. Steel elejtette a kezében nyugvó könyvet, ami egy nagyot puffant az asztal szélén, majd lezuhant a padlóra. A két lány Dr. Steelre nézett, aki sápadtan figyelte Demorat.
- Tanár úr, jól van? - Taylor még nem látta ennyire ijedtnek a tanárát.
- Igen...csak elbambultam. - majd lehajolt és felvette a könyvet a földről. Nem nézett vissza Demorara, csak fölállt és elkezdett pakolni. - Mennem kell. Kettőre haza kell érnem, mert vendégem érkezik.
- Rendben. Örülök, hogy el tudott jönni. Remélem mielőtt elutazik, még találkozunk. - Taylor felállt és kikísérte a professzort, aki felvette a kabátját, a cipőjét, majd rápillantott még egyszer utoljára a Taylor mögött álló őszhajú lányra, majd nyitotta az ajtót, köszönt és távozott.
"Ez a lány...remélem nem ő lesz az, akiről a jóslat szól. Bár nagyon hasonlít valakire egy könyvből, akiről olvastam már egyszer. Elő kell keressem azt a könyvet..." - ilyen gondolatokkal szált be Dr. Steel az autójába, majd a felszállni látszó ködben elindult haza.

Első rész

-           - Ne! – csak ennyit tudtam mondani. Többre nem voltam képes. Még egy utolsó kétségbeesett és hisztérikus lépést tettem, kezeimet kinyújtottam felé, de mindez már hiábavaló volt. Csak néztem, ahogy a hideg és tapadó köd a teste köré fonódik és elnyeli őt.

Képtelen voltam bármit is tenni vagy bármi másra is gondolni abban a pillanatban, csak a fájdalmat tudtam érzékelni, ahogy egyszerre elkezdett ezernyi kézzel fojtogatni. A szemeim megteltek könnyel, és a levegő éles késként hasított végig a tüdőmben. A fizikai irányítást már teljesen elvesztettem a testem fölött, tehetetlenül zuhantam térde, hogy aztán meghalljam azt a hangot, akinek a tulajdonosát mindennél és mindenkinél jobban gyűlöltem, Baltazárét:

-         - Látod Demora, ez bizony mind-mind a te hibád.

/Taylor szemszög/

A kinti világból halk hangfoszlányok kezdtek lassan felderengeni. Azt hiszem, erre mondják, hogy kezdtem visszanyerni az eszméletemet. De ami még minden más előtt tudatosult volna bennem az volt, hogy iszonyatosan nehéznek érzem mindenem... és fáj is.

- Taylor, Taylor! Jól vagy? Hallasz? - a rémülten csengő hang valahonnan egész közelről jött, talán egészen mellőlem, de még nem volt elég erőm ahhoz, hogy ezt pontosan meg tudjam határozni... vagy hogy kinyissam a szemem, és válaszoljak neki, igen hallak, bár nem vagyok tisztában vele, hogy pontosan ki is vagy.

- Taylor! - hallottam meg újra a hangot, majd valamit éreztem a csuklómon is... és akkor rájöttem, ez Hannah! Biztos a pulzusom nézi, hogy élek-e még... azt hiszem.

-  Hannah, jól van? - kérdezte egy másik hang, Pixie. Majd megint sötétség.

- Taylor, figyelj rám, össze kell szedned magad és edd meg ezt a csokit. - Ez volt a következő dolog, amit hallottam, és erre már sikerült is kinyitnom a szemem. Pixie tartott az ölében, Mariah mellette ült és engem nézett, a szemei mintha egy kicsit könnyesek lettek volna. Szegény, biztos nagyon megrémült, mint ahogy általában szokott, ha valami szokatlan vagy rosszabb dolog történik. Előttem pedig Hannah guggolt kezében egy csokival.

- Ezt kéne megennem? - jött ki egy rekedtes hang a torkomból.

- Jaj, Taylor! - Ugrott egyből a nyakamba Mariah. Khm.. ezt talán azért nem kellett volna, borzalmasan aranyos, de azzal az erővel, amivel én épp rendelkezem és az ő lendületével teljesen nekivágódtam Pixie mellkasának és Hannak kellett elkapjon minket, hogy végül ne essünk mindannyian hátra.

-  Mariah! - hallottam Pixie hangját a fülem mögül.

- Sajnálom. Csak annyira megkönnyebbültem. Taylor, már legalább tíz perce próbáltunk felébreszteni - kezdte cincogva Mariah, majd vált egyre aggodalmasabbá a hangja. - Ugye jól vagy? Nincs semmi bajod? Fáj valamid?

- Fáj mindenem, és borzalmasan kimerült vagyok. - válaszoltam azokra a kérdésekre, amelyek gondolom már mindegyikük fejében ott kiabált, csak Hannah és Pixie nem akarták egyből rám zúdítani.

- Rendben kislány, helyre jössz, csak edd meg azt a csokit, otthon majd alszol, és holnap már újból festheted a tájképeidet is - szólalt meg újból Pixie, de most már sokkal barátságosabban, egyértelműen lelket akart önteni belém. Nem mintha annyira el lennék keseredve, bár hogy hogyan fogunk innen kijutni, azt még nagyon nem tudom. És hol van az a lány, aki miatt eljöttem idáig... legalábbis azt hiszem, hogy miatta jöttem. Igazából nem tudom, hogy pontosan mi is hajtott egyre jobban felé. Csak… jönnöm kellett. Éreztem.

- Ő hol van? - mondtam ki hangosan is, ami foglalkoztatott, majd megpróbáltam körbe nézni, sajnos a perifériás látásom nem volt olyan nagy, hogy egyszerre lássak mindenfele, márpedig így össze kellett szedjem az erőmet, hogy jobbra tudjam fordítani a fejem... ráadásul még itt van az a fránya köd is.

- Nyugi Taylor, itt fekszik ő is, nem igazán tudjuk, hogy mi van vele, de a legvalószínűbb, hogy elájult. Nem vettem semmi egyebet észre rajta - válaszolta Hannah, és valóban ott feküdt tőlem olyan fél méterre. Hihetetlen mennyire sűrű ez a köd, itt van kevesebb, mint egy karnyújtásnyira és így is alig látom.  - De ezt most már tényleg edd meg - tartotta a csokit a számhoz, én pedig beleharaptam.

- Haza kéne vinnünk - vetette fel a lehetőséget Mariah.

- Szerintem a mentő sokkal jobb megoldás lenne. - Pixie.

- És mit mondjunk nekik? Hisz még a nevét sem tudjuk, azon a régi fényképen kívül semmit sem találtunk nála. Az is lehet, hogy miután magához térne össze-vissza hurcolnák, hogy ki ő, hogyan került ide, mi történt vele, ezt csak nem hagyhatjuk!

- Vagy szimplán elmondaná a nevét, értesítenék a hozzátartozóit, akik érte jönnének, és minden el lenne intézve, nem gondolod Mariah?

- De persze ez is megtörténhet, de nézz csak rá, szegénynek milyen meggyötört arca van, ki tudja min ment át az elmúlt napokban.

- Az is lehet, hogy egy sorozatgyilkos elől szökött meg és most épp menekül az államokon át.

- Köszi Pixie, most sikerült megint megszeppentened Mariah-t. Szerintem az lenne a legjobb, hogyha hazavinnénk, mondjuk hozzánk, és felhívnánk Hannah édesapját, hogy vizsgálja meg őt, amint lehetséges. Nem úgy néz ki, mintha több baja lenne egy ájulásnál, ahogy Hannah is mondta, de ha mégis, akkor majd bevisszük a kórházba – ajánlottam fel, mielőtt a barátnőm még jobban kétségbe esne. Már... hát sokkal jobban nem, de mindenképp valamivel jobban vagyok, mint tizenöt perce voltam. Viszont ami kétségtelenül az egyetlen szerencsés dolognak mondható, mióta ma Pixie a fejébe vette, hogy jól állna Mariah-nak még egy fülbevaló, az, hogy volt a zsebében egy csoki. Anélkül azt hiszem, hogy még mindig nem tudnék magamtól ülni sem.

- Én egyetértek ezzel.  Próbáljuk meg elvinni őt az autóig, Taylor te pedig kapaszkodj majd a karomba és úgy gyere. Azzal, hogy üldögélünk, nem megyünk sokra. Várhatunk is, de nem biztos, hogy a köd egyhamar felszáll és a lánynak sem jó semmiképp, ha még órákig itt fekszik a hideg földön. A kabátunk alatta, de az nem sokat véd. - utasított Hannah. Mondjuk, én nem vagyok benne biztos, hogy képes vagyok már a kocsiig elmenni a saját lábamon... főleg, hogy azt sem tudom, merre van a kocsi!

- És tudjátok, hogy merre kéne mennünk, mert nekem fogalmam sincs... és abban sem vagyok biztos, hogy képes lennék egyáltalán elmenni odáig - adtam hangot a kétségeimnek.

- Hát... igazából mi sem vagyunk biztosak benne... vagyis abban igen, hogy merre kell elinduljunk. De mivel itt ez a rettenetes köd, könnyen megeshet, hogy útközben valahol úgymond elkanyarodunk - válaszolt Pixie. - De abban igazat kell adjak mindenképp neked Hannah, hogy itt üldögélni nem jó semmire. Gyere Taylor, ha úgy érzed, hogy nagyon fáradt vagy, akkor majd megállunk és pihensz.

Közel negyven percig tartott kijutni. Persze az is hátráltatott minket, hogy a lányt, Hannah-ék kellett hozzák, és miattam is sokszor meg kellett álljunk, viszont ez a köd akkor is elképesztően sűrű. De végül itt vagyunk, a kocsiban.

- Fura, miért zúg ennyire a rádió, itt nem szokott recsegni, eddig mindig jól ment - szólalt meg Hannah, miután sikerült beindítani az autót, ami már magába véve furcsa volt, ennek a kocsinak még soha nem volt semmi baja, most meg ...

- Csak induljunk el, kérlek - szólt elő Mariah, ő és Pixie a lánnyal hátra ültek be.

- Oké, oké - válaszolt Hannah, és már fordultunk is vissza az útra, hazafelé véve az irányt. Egy darabig még bámultam visszafele, néztem a ködöt, ami még mindig ugyanolyan sűrű volt, és mintha, bár ezt már biztosan csak én képzeltem, utánunk nyújtózkodott volna.

- Taylor, ébredj. Megérkeztünk. - Fáradtan nyitottam fel a szemem, már megint... Bárcsak már odabent lehetnék.

- Szükséges, hogy kórházba vigyük őt, Mr. Wells? - kérdeztem nem sokkal később Hannah édesapjától, aki orvos.

- Nem, pihenhet itt is, ha ez a szüleidnek nem okoz problémát, de ha felébred, akkor majd mindenképp szóljatok, hogy vizsgáljam meg újra. Szegény lány, biztosan nagyon aggódnak érte már valahol. Biztos, hogy nincs nála azon a fényképen kívül semmi egyéb, amiből kiindulhatnánk, hogy ki is ő?

- Biztos. Mindenesetre az a lány a képen pont olyan, mint ő.

- Lehet, hogy egy felmenő rokona... mondjuk egy üknagymamája. Mindenesetre biztosan nem ő az, aki egy ezerkilencszázas képen szerepel.

- Igen ... 

- Mariah, Pixie, Hannah! Azt hiszem, hogy fel fog ébredni, hangokat hallottam a szobájából! - rontottam eszeveszetten be a konyhába. Épp a fürdőszobából tartottam vissza, amikor a résnyire nyitott ajtón át hallottam egy kis mocorgást.

Megálltunk az ajtó előtt , majd Hannah óvatosan benyitott, de még csukva voltak a lány szemei. Közelebb mentünk hozzá és vártunk. Valahogy mindannyian biztosak voltunk benne, hogy most végre fel fog ébredni. Már tegnap óta erre vártunk. Nekünk sehogy sem sikerült felébreszteni, sem tegnap mikor hazaértünk sem ma dél körül, mikor végre én is felébredtem. Tegnap délután óta egyhuzamba aludtam, még a szüleimnek is Hannah-ék kellett elmagyarázzák a helyzetet. Szerencsére beleegyeztek apáék, hogy maradhat nálunk a lány, míg "lábadozik", és nem keresi senki. Most pedig itt állunk, fél méterre az ágyától, és várjuk, hogy végre magához térjen a kedves ismeretlen.

A hátán feküdt és lassan nyitotta ki a szemeit. Egy kicsit még hunyorgott is, pedig a sötétítők nem voltak elhúzva. A bal kezével óvatosan végigsimított a nyakában lévő láncon, majd az ujjai megállapodtak a medálon. Már ezelőtt is megcsodáltam, hogy milyen különleges ékszert visel, de most újra felhívta rá a figyelmem. Nem tudtam eldönteni, hogy ahogy hozzáér, abban ragaszkodás van vagy pedig kétségbeesés... lehet, hogy mindkettő? Talán ő maga sem tudta, mintha undor és öröm is átsuhant volna az arcán. 

- Szia - köszönt neki Mariah. Mindannyian kíváncsian vártuk már, hogy felénk forduljon, hogy ránk nézzen, hogy beszéljen velünk. És most megtette, ránk emelte kérdő tekintetét, végigfutatta mindhármukon, majd visszapillantott rám, és utána újból a plafonra szegezte tekintetét.

- Hol vagyok? - óvatosan szólalt meg, mintha félt volna, amit meg is értek, hisz ki tudja, mik történhettek vele, és most itt van egy vadidegen szobában három vadidegen lánnyal. Már épp szólásra akartam nyitni a szám, hogy elmeséljek neki mindent, onnantól kezdve, ahogy megtaláltuk, hogy feleljek neki, Ellensburgben van, a Hudson családnál, és hogy nem kell féljen. Azonban ő megelőzött és feltett egy újabb kérdést, ami mindhármunkat teljesen lesokkolt, döbbenten álltunk csak az ágy mellett, és semmit sem tudtunk mondani, mikor megkérdezte - És miért nem emlékszem semmire?

Magatehetetlen voltam, a helyzet sokkal komolyabbá vált, mint azt hittük elsőre. Itt egy lány, akit egy nagy szélvész közepéből mentettünk ki. Nincsenek emlékei, és mi ráadásul nem tudunk semmit sem róla, csak egy képünk van, amin egy pontosan olyan fiatal lány szerepel, mint ő, egy körülbelül vele egykorú fiúval, és a hátán egy felirattal:

Egyetlen Szerelmemnek, Baronnak,

              Demorától.

                                                  1911. július 9.

The beginning

Baltazár. Így hívnak. Vagyis így is. Attól függ, hogy ki milyen alakban ismer. Vagy éppen ismert. Merlin óta sok idő eltelt, úgyhogy legtöbben csak ismertek. Bár ha jobban belegondolok, nincs már olyan élő ember a világon, aki ismerne. Vagyis még nincs. De hamarosan lesz.

-Nem! Nem akarom!
-Mariah, kérlek! Na, a kedvemért!
-Nem, nem és nem!
-Ugyan, nem olyan nagy dolog.
-Pixie, ne erőltesd, ha nem akarja, akkor úgysem fog belemenni, tudod jól.
-De olyan aranyos lenne még egy fülcsivel. - szomorodott el Pixie, de magában még mindig azt tervezte, hogy hogyan tudná rávenni Mariah-t egy újabb fülbevalóra.
-De én félek a tűtől! Nem úgy mint ti!
-Én sem vagyok oda érte... - Taylor.
-Én meg csak akkor bírom, mikor nem belém szúrják. - Hannah is félt a tűtől, annak ellenére, hogy orvosnak tanult.Bár azt még nem tudta, hogy milyen orvos szeretne lenni.
-Hát én nem félek.
-Tudjuk Pixie, te tűvel dolgozol!-vágta rá Mariah és egy kicsit bele is borzongott.
Taylor, Pixie, Hannah és Mariah kiskoruk óta a legjobb barátok. Minden titkukat megosztják egymással, amikor csak lehet együtt vannak és támogatják egymást.
-Az mi?- nézett ki Hannah az ablakon, és a közeli hegy lábánál hajladozó fák felé mutatott.
-Úgy tűnik vihar van, vagy lesz. - majd Mariah, a két másik lány társaságában az ablakhoz ment, ahol Hannah állt.
-De nincs is beborulva. És itt még a szél sem fúj. - és valóban így volt: a hegy lábánál, ami egy kilóméterre lehetett tőlül, néhány négyzetméteren hatalmas vihar dúlt, de 5 méterel távolabb teljes szélcsend volt.
-Te jó ég! Biztosan szellemek! - ilyedezett Mariah. De ő már csak ilyen volt, mindent, ami furcsa volt a szellemekre fogott.
-Ugyan már! Gyertek, nézzük meg. - ajánlotta Taylor, akit vonzott az ismeretlen. A többiek nem válaszoltak. - Csak nem? Beilyedtetek?
-Nem, de ez tényleg furcsa. - Pixie szólalt meg először, majd Hannah folytatta.
-Ez természetellenes. Nem hiszem, hogy lenne erre tudományos magyarázat.
-Ugyan lányok, nem szorult belétek egy kicsi kíváncsiság sem? Na? Semmi? Kérlek! - Taylor nagyon elszánt volt, mindenképpen meg akarta nézni, hogy mi történik ott, a hegy lábánál, bár ő sem értette, hogy valójában miért is ilyen fontos ez neki. Végül sikerrel járt, Hannah és Pixie csatlakoztak hozzá.
-Mariah, gyere! - intett neki Hannah, de a lány nem mozdult.
-Nem megyek! Mi van, ha szellemek? Mi van, ha megszállnak, vagy valami?
-Rendben, akkor maradj itt. Egyedül. - Pixie nagyon tudta, hogyan kell hatni Mariah-ra. Vagy éppen megijeszteni.
Mariah néhány másodpercig gondolkozott, majd úgy döntött velük tart. Nagyobb biztonságban érezte a barátnőivel. Végülis minél többen vannak, annál nagyobb az esélyük a szellemek ellen. Legalábbis Mariah így gondolta.
Beültek Hannah autójába és elindultak. Mariah egész úton az elméletét ecsetelte, hogy a szellemek műve az, amit ők láttak.
Megálltak körülbelül ott, ahol még látták otthonról, hogy vihar van. De furcsa módon most csak egy kis fuvallat érződött, mintha a vihar soha nem is létezett volna.
-Gyertek. - Taylor szált ki először az autóból, majd követték a többiek. Vajon mi történhetett itt? Ez a kérdés vízhangzott Taylor fejében.
-Nincs itt semmi. Potyára jöttünk idáig? - és Pixie-nek igaza volt. Valóban nem volt ott semmi. Vagyis semmi fura. Egyelőre.
-Az mi? - Taylor valami fényeset vett észre úgy 100 méterre az autótól. Elindult arra. A többiek követték, annak ellenére, hogy ők nem láttak semmit.
Néhány métert tett meg Taylor, mikor elkezdett fújni a szél. Minél közelebb értek a fénylő valamihez, annál erősebben fújt a szél.
-Taylor, menjünk haza. Vihar lesz. - ajánlotta Hannah. Ekkorra már erősen fújt a szél. A madarak menedéket kerestek, a lehullt levelek őrült módra röpködtek. Taylor igazat adva Hannah-nak, visszafordult. De nagyjából 3 méter megtétele után elállt a szél.
-Visszamegyek. - szólalt meg Taylor határozottan és már meg is fordult. A többiek helyből figyelték, mi történik. Ahogy Taylor megtett néhány lépést, a szél újból ugyanolyan erősen fújt, mint először. A három lány nem érzett szelet, csak azt látták, hogy ott, ahol Taylor állt, kavargott a por, és vele együtt a levelek. Ahogy Taylor egyre közeledett ahhoz a bizonyos fényes dologhoz, egyre jobban fújt a szél.
-Taylor! Taylor! - kórusban kiáltották a nevét a barátnői, de ő nem hallotta. Túl hangosan süvített a szél.
Minél erősebben fújt a szél, ez az elszánt lány annál erősebben küzdött ellene. De egy bizonyos pontban nem bírta tovább. Térdre zuhant.
-Te jó ég! Taylor! - a három lány ilyedten küzdötte végig a barátnőjük által bejárt utat, hogy kihozzák a viharból.
-Taylor, jól vagy? - térdeltek le a lányok melléje.
-Mindjárt odaérek. - Taylor nem tudta, mi hajtja, csak érezte, hogy muszáj tovább mennie.
-Ugyan Taylor, menjünk haza! - kérlelte Mariah, de a lány nem engedett barátnője kérésének. Felállt és újra elindult.
-Taylor! - a lányok nagyon meg voltak ijedve, de ő nem figyelt rájuk. Majdnem elérte a célját és ő nem az a fajta volt, aki az utolsó néhány méternél megáll és visszafordul.
Néhány méter után újra térdre esett, de nem adta fel. Négykézláb folytatta az utat. A szél lassan elviselhetetlenné vált. Ami addig tolta, most magába akarta szívni. De ő nem engedett neki. Mikor úgy érezte, felkapja a szél, belemarkolt a fűbe és hasra feküdt, majd mikor egy kis erőt gyűjtött, folytatta útját.
Néhány méterre volt már csak a céljától, amikor a kavargó szél közepében egy lányt látott meg, hassal a földön feküdve, csukott szemmel, a haját és a ruháját tépászta a szél. A nyakában pedig egy fényes lánc lógott.
-Csak...néhány...méter. - Taylor erőt vett magán, majd négykézláb újból elindult. Az ereje majdnem elfogyott, de nem adta fel. Ha most már másért nem is, segítenie kellett annak a lánynak.
5 percébe került megtenni 3 métert. De az utolsó egy méterre már nem maradt ereje. Összeesett. De az eszméletét nem vesztette el. Az utolsó néhány csepp erejét összegyűjtve kinyújtotta a kezét a lány felé. Az a néhány csepp energiája is elfogyott, amit olyan nehezen gyűjtött. De meg tudta fogni a lány kezét.
És ebben a pillanatban a szél, mintha nem is lett volna, szertefoszlott és átvette a helyét a nyugodt köd.
Ott voltak egy réten, amit egy másodperccel azelőtt a szél majdnem széttépett és ami most a ködben, mint egy alvó kisbaba, olyan csendes és nyugodt volt, ők, három halálra rémült lány, egy majdnem végkimerültségig elfáradt negyedik barátnő, és egy eszméletlen, ismeretlen lány.
Így kezdődött ennek a négy barátnő életének legnagyobb kalandja.