Első rész

-           - Ne! – csak ennyit tudtam mondani. Többre nem voltam képes. Még egy utolsó kétségbeesett és hisztérikus lépést tettem, kezeimet kinyújtottam felé, de mindez már hiábavaló volt. Csak néztem, ahogy a hideg és tapadó köd a teste köré fonódik és elnyeli őt.

Képtelen voltam bármit is tenni vagy bármi másra is gondolni abban a pillanatban, csak a fájdalmat tudtam érzékelni, ahogy egyszerre elkezdett ezernyi kézzel fojtogatni. A szemeim megteltek könnyel, és a levegő éles késként hasított végig a tüdőmben. A fizikai irányítást már teljesen elvesztettem a testem fölött, tehetetlenül zuhantam térde, hogy aztán meghalljam azt a hangot, akinek a tulajdonosát mindennél és mindenkinél jobban gyűlöltem, Baltazárét:

-         - Látod Demora, ez bizony mind-mind a te hibád.

/Taylor szemszög/

A kinti világból halk hangfoszlányok kezdtek lassan felderengeni. Azt hiszem, erre mondják, hogy kezdtem visszanyerni az eszméletemet. De ami még minden más előtt tudatosult volna bennem az volt, hogy iszonyatosan nehéznek érzem mindenem... és fáj is.

- Taylor, Taylor! Jól vagy? Hallasz? - a rémülten csengő hang valahonnan egész közelről jött, talán egészen mellőlem, de még nem volt elég erőm ahhoz, hogy ezt pontosan meg tudjam határozni... vagy hogy kinyissam a szemem, és válaszoljak neki, igen hallak, bár nem vagyok tisztában vele, hogy pontosan ki is vagy.

- Taylor! - hallottam meg újra a hangot, majd valamit éreztem a csuklómon is... és akkor rájöttem, ez Hannah! Biztos a pulzusom nézi, hogy élek-e még... azt hiszem.

-  Hannah, jól van? - kérdezte egy másik hang, Pixie. Majd megint sötétség.

- Taylor, figyelj rám, össze kell szedned magad és edd meg ezt a csokit. - Ez volt a következő dolog, amit hallottam, és erre már sikerült is kinyitnom a szemem. Pixie tartott az ölében, Mariah mellette ült és engem nézett, a szemei mintha egy kicsit könnyesek lettek volna. Szegény, biztos nagyon megrémült, mint ahogy általában szokott, ha valami szokatlan vagy rosszabb dolog történik. Előttem pedig Hannah guggolt kezében egy csokival.

- Ezt kéne megennem? - jött ki egy rekedtes hang a torkomból.

- Jaj, Taylor! - Ugrott egyből a nyakamba Mariah. Khm.. ezt talán azért nem kellett volna, borzalmasan aranyos, de azzal az erővel, amivel én épp rendelkezem és az ő lendületével teljesen nekivágódtam Pixie mellkasának és Hannak kellett elkapjon minket, hogy végül ne essünk mindannyian hátra.

-  Mariah! - hallottam Pixie hangját a fülem mögül.

- Sajnálom. Csak annyira megkönnyebbültem. Taylor, már legalább tíz perce próbáltunk felébreszteni - kezdte cincogva Mariah, majd vált egyre aggodalmasabbá a hangja. - Ugye jól vagy? Nincs semmi bajod? Fáj valamid?

- Fáj mindenem, és borzalmasan kimerült vagyok. - válaszoltam azokra a kérdésekre, amelyek gondolom már mindegyikük fejében ott kiabált, csak Hannah és Pixie nem akarták egyből rám zúdítani.

- Rendben kislány, helyre jössz, csak edd meg azt a csokit, otthon majd alszol, és holnap már újból festheted a tájképeidet is - szólalt meg újból Pixie, de most már sokkal barátságosabban, egyértelműen lelket akart önteni belém. Nem mintha annyira el lennék keseredve, bár hogy hogyan fogunk innen kijutni, azt még nagyon nem tudom. És hol van az a lány, aki miatt eljöttem idáig... legalábbis azt hiszem, hogy miatta jöttem. Igazából nem tudom, hogy pontosan mi is hajtott egyre jobban felé. Csak… jönnöm kellett. Éreztem.

- Ő hol van? - mondtam ki hangosan is, ami foglalkoztatott, majd megpróbáltam körbe nézni, sajnos a perifériás látásom nem volt olyan nagy, hogy egyszerre lássak mindenfele, márpedig így össze kellett szedjem az erőmet, hogy jobbra tudjam fordítani a fejem... ráadásul még itt van az a fránya köd is.

- Nyugi Taylor, itt fekszik ő is, nem igazán tudjuk, hogy mi van vele, de a legvalószínűbb, hogy elájult. Nem vettem semmi egyebet észre rajta - válaszolta Hannah, és valóban ott feküdt tőlem olyan fél méterre. Hihetetlen mennyire sűrű ez a köd, itt van kevesebb, mint egy karnyújtásnyira és így is alig látom.  - De ezt most már tényleg edd meg - tartotta a csokit a számhoz, én pedig beleharaptam.

- Haza kéne vinnünk - vetette fel a lehetőséget Mariah.

- Szerintem a mentő sokkal jobb megoldás lenne. - Pixie.

- És mit mondjunk nekik? Hisz még a nevét sem tudjuk, azon a régi fényképen kívül semmit sem találtunk nála. Az is lehet, hogy miután magához térne össze-vissza hurcolnák, hogy ki ő, hogyan került ide, mi történt vele, ezt csak nem hagyhatjuk!

- Vagy szimplán elmondaná a nevét, értesítenék a hozzátartozóit, akik érte jönnének, és minden el lenne intézve, nem gondolod Mariah?

- De persze ez is megtörténhet, de nézz csak rá, szegénynek milyen meggyötört arca van, ki tudja min ment át az elmúlt napokban.

- Az is lehet, hogy egy sorozatgyilkos elől szökött meg és most épp menekül az államokon át.

- Köszi Pixie, most sikerült megint megszeppentened Mariah-t. Szerintem az lenne a legjobb, hogyha hazavinnénk, mondjuk hozzánk, és felhívnánk Hannah édesapját, hogy vizsgálja meg őt, amint lehetséges. Nem úgy néz ki, mintha több baja lenne egy ájulásnál, ahogy Hannah is mondta, de ha mégis, akkor majd bevisszük a kórházba – ajánlottam fel, mielőtt a barátnőm még jobban kétségbe esne. Már... hát sokkal jobban nem, de mindenképp valamivel jobban vagyok, mint tizenöt perce voltam. Viszont ami kétségtelenül az egyetlen szerencsés dolognak mondható, mióta ma Pixie a fejébe vette, hogy jól állna Mariah-nak még egy fülbevaló, az, hogy volt a zsebében egy csoki. Anélkül azt hiszem, hogy még mindig nem tudnék magamtól ülni sem.

- Én egyetértek ezzel.  Próbáljuk meg elvinni őt az autóig, Taylor te pedig kapaszkodj majd a karomba és úgy gyere. Azzal, hogy üldögélünk, nem megyünk sokra. Várhatunk is, de nem biztos, hogy a köd egyhamar felszáll és a lánynak sem jó semmiképp, ha még órákig itt fekszik a hideg földön. A kabátunk alatta, de az nem sokat véd. - utasított Hannah. Mondjuk, én nem vagyok benne biztos, hogy képes vagyok már a kocsiig elmenni a saját lábamon... főleg, hogy azt sem tudom, merre van a kocsi!

- És tudjátok, hogy merre kéne mennünk, mert nekem fogalmam sincs... és abban sem vagyok biztos, hogy képes lennék egyáltalán elmenni odáig - adtam hangot a kétségeimnek.

- Hát... igazából mi sem vagyunk biztosak benne... vagyis abban igen, hogy merre kell elinduljunk. De mivel itt ez a rettenetes köd, könnyen megeshet, hogy útközben valahol úgymond elkanyarodunk - válaszolt Pixie. - De abban igazat kell adjak mindenképp neked Hannah, hogy itt üldögélni nem jó semmire. Gyere Taylor, ha úgy érzed, hogy nagyon fáradt vagy, akkor majd megállunk és pihensz.

Közel negyven percig tartott kijutni. Persze az is hátráltatott minket, hogy a lányt, Hannah-ék kellett hozzák, és miattam is sokszor meg kellett álljunk, viszont ez a köd akkor is elképesztően sűrű. De végül itt vagyunk, a kocsiban.

- Fura, miért zúg ennyire a rádió, itt nem szokott recsegni, eddig mindig jól ment - szólalt meg Hannah, miután sikerült beindítani az autót, ami már magába véve furcsa volt, ennek a kocsinak még soha nem volt semmi baja, most meg ...

- Csak induljunk el, kérlek - szólt elő Mariah, ő és Pixie a lánnyal hátra ültek be.

- Oké, oké - válaszolt Hannah, és már fordultunk is vissza az útra, hazafelé véve az irányt. Egy darabig még bámultam visszafele, néztem a ködöt, ami még mindig ugyanolyan sűrű volt, és mintha, bár ezt már biztosan csak én képzeltem, utánunk nyújtózkodott volna.

- Taylor, ébredj. Megérkeztünk. - Fáradtan nyitottam fel a szemem, már megint... Bárcsak már odabent lehetnék.

- Szükséges, hogy kórházba vigyük őt, Mr. Wells? - kérdeztem nem sokkal később Hannah édesapjától, aki orvos.

- Nem, pihenhet itt is, ha ez a szüleidnek nem okoz problémát, de ha felébred, akkor majd mindenképp szóljatok, hogy vizsgáljam meg újra. Szegény lány, biztosan nagyon aggódnak érte már valahol. Biztos, hogy nincs nála azon a fényképen kívül semmi egyéb, amiből kiindulhatnánk, hogy ki is ő?

- Biztos. Mindenesetre az a lány a képen pont olyan, mint ő.

- Lehet, hogy egy felmenő rokona... mondjuk egy üknagymamája. Mindenesetre biztosan nem ő az, aki egy ezerkilencszázas képen szerepel.

- Igen ... 

- Mariah, Pixie, Hannah! Azt hiszem, hogy fel fog ébredni, hangokat hallottam a szobájából! - rontottam eszeveszetten be a konyhába. Épp a fürdőszobából tartottam vissza, amikor a résnyire nyitott ajtón át hallottam egy kis mocorgást.

Megálltunk az ajtó előtt , majd Hannah óvatosan benyitott, de még csukva voltak a lány szemei. Közelebb mentünk hozzá és vártunk. Valahogy mindannyian biztosak voltunk benne, hogy most végre fel fog ébredni. Már tegnap óta erre vártunk. Nekünk sehogy sem sikerült felébreszteni, sem tegnap mikor hazaértünk sem ma dél körül, mikor végre én is felébredtem. Tegnap délután óta egyhuzamba aludtam, még a szüleimnek is Hannah-ék kellett elmagyarázzák a helyzetet. Szerencsére beleegyeztek apáék, hogy maradhat nálunk a lány, míg "lábadozik", és nem keresi senki. Most pedig itt állunk, fél méterre az ágyától, és várjuk, hogy végre magához térjen a kedves ismeretlen.

A hátán feküdt és lassan nyitotta ki a szemeit. Egy kicsit még hunyorgott is, pedig a sötétítők nem voltak elhúzva. A bal kezével óvatosan végigsimított a nyakában lévő láncon, majd az ujjai megállapodtak a medálon. Már ezelőtt is megcsodáltam, hogy milyen különleges ékszert visel, de most újra felhívta rá a figyelmem. Nem tudtam eldönteni, hogy ahogy hozzáér, abban ragaszkodás van vagy pedig kétségbeesés... lehet, hogy mindkettő? Talán ő maga sem tudta, mintha undor és öröm is átsuhant volna az arcán. 

- Szia - köszönt neki Mariah. Mindannyian kíváncsian vártuk már, hogy felénk forduljon, hogy ránk nézzen, hogy beszéljen velünk. És most megtette, ránk emelte kérdő tekintetét, végigfutatta mindhármukon, majd visszapillantott rám, és utána újból a plafonra szegezte tekintetét.

- Hol vagyok? - óvatosan szólalt meg, mintha félt volna, amit meg is értek, hisz ki tudja, mik történhettek vele, és most itt van egy vadidegen szobában három vadidegen lánnyal. Már épp szólásra akartam nyitni a szám, hogy elmeséljek neki mindent, onnantól kezdve, ahogy megtaláltuk, hogy feleljek neki, Ellensburgben van, a Hudson családnál, és hogy nem kell féljen. Azonban ő megelőzött és feltett egy újabb kérdést, ami mindhármunkat teljesen lesokkolt, döbbenten álltunk csak az ágy mellett, és semmit sem tudtunk mondani, mikor megkérdezte - És miért nem emlékszem semmire?

Magatehetetlen voltam, a helyzet sokkal komolyabbá vált, mint azt hittük elsőre. Itt egy lány, akit egy nagy szélvész közepéből mentettünk ki. Nincsenek emlékei, és mi ráadásul nem tudunk semmit sem róla, csak egy képünk van, amin egy pontosan olyan fiatal lány szerepel, mint ő, egy körülbelül vele egykorú fiúval, és a hátán egy felirattal:

Egyetlen Szerelmemnek, Baronnak,

              Demorától.

                                                  1911. július 9.